10 jel, hogy a legmagasabb szintű utadat járod
A minap olvastam egy bejegyzést, ami a szopás vs. nyalás témát boncolgatta. A téma arra inspirált, hogy a szexuális vonatkozástól elrugaszkodva kicsit én is körbejárjam.
Az említett bejegyzés fókuszában az adok-kapok aránya és viszonya volt. Nagyon sokan vannak (be kell látnom még én is mindig idetartozom), akik szívesebben adnak, mint kapnak. Sokan erre még büszkék is, mert társadalmilag ez elfogadottabb. Csakhogy kevesen néznek a “látszat” mögé. Vajon mi az oka, ha valaki inkább adni szeret? A tapasztalatom még nem olyan mértékű, hogy kijelentsem, hogy minden esetre igaz, de azt gyanítom, hogy nem állok távol az igazságtól, ha azt feltételezem, hogy valójában mindig jó adag félelem van amögött, ha valaki oly nagyon adni szeret inkább. Gyorsan leszögezem, nem az adással van a baj, hanem az egyensúlytalansággal.
A félem oka, ami ilyenkor megjelenik, alapvetően az, hogy amikor kapunk, egész pontosan, amikor azt be is fogadjuk, akkor az egy kontroll vesztett állapot. Befogadni csak az képes, aki megengedésben van, aki átadja magát, azaz aki elengedi a kontrollt. Ez annyit tesz, hogy feltételek nélkül elfogadja ami jön. Hogy miért érdekes a feltétel nélküliség? Mert aki fél befogadni, az valójában azért fél tőle, mert alapvetően csak azt ismeri, amikor feltételekkel kapott. Elsősorban a szülők által lényegében csak azt ismerte meg, hogy szeretetet, érintést, bármit kapni csak valamiért cserébe lehet. Később a félelem abból adódik, hogy az egyén nem tudja, hogy mi lesz az ára annak, amit most elfogad. Azaz nem tudja örömmel elfogadni, mert tapasztalatból tudja, és tudat alatt érzi is, hogy elvárás van mögötte, de a legrosszabb, hogy az ár még ráadásként nem is tisztázott, és ez, jogosan, nagyon félelmetes tud lenni.
Sajnos ez a folyamat nem a tudatos szinten zajlik, így nem is értjük, hogy miért van esetleg menekülhetnékünk, amikor a másik ragaszkodik hozzánk, vagy fordított esetben miért nem vágyik a másik arra, hogy körberajongjuk és mindenfélével elhalmozzuk. Nos, a háttérben az áll, hogy rendszerint megtalálja a zsák a foltját, és találkozik két ember, akik nem ismerik a feltétel nélküli szeretetet, így az egyik nem képes elvárások nélkül adni, a másik pedig ezt megérzi, és ezért fél feloldódni a kapcsolódásban.
Azt gondolnánk, hogy attól még egy ilyen helyzetben az “adományozott” dolog teljes értékű, és igaz, ami igaz, a fizikai síkon nem is válik értékcsökkentté az ajándék, de a helyzet az, hogy az adakozásnak energiája is van. Ezt talán leginkább egy érintés esetén lehet tetten érni. Gondoljunk csak bele, egyáltalán nem mindegy, hogy ki és milyen szándékkal ér hozzánk. A különbséget mindenki érzékeli még akkor is, ha csupán arról van szó, hogy valaki a vállunkra teszi a kezét. (Érdemes kipróbálni.) Valójában, aki nem tud befogadni, az adni is csak úgy tud, hogy elvárásokat köt hozzá. Miért is ne tenné, hiszen alig ismer másfajta kapcsolódást (főleg nem emberi kapcsolatokban), ugyanis ha ismerne, akkor nem félne a befogadástól. Viszont abban a pillanatban, hogy megjelenik a kimondatlan (egyben tudatalatti) feltétel az adásban, a másik ezt mélyen belül érzékelni fogja, és elindulnak a védekezési mechanizmusok, és lőttek az önátadásnak. Tehát nem megy át az energia, de legalábbis egészen biztosan korlátozottan.
Hogy honnan tudjuk, hogy tudunk-e feltétel nélkül adni és kapni? Nos, a jó hír, hogy egészen biztosan létezik mindenki számára olyan szituáció, olyan “konstelláció”, amikor ez működik. A kevésbé jó hír, hogy nem létezik olyan ember, aki erre 100%-osan képes. Azt gyanítom, hogy még Teréz anya sem mondhatta ezt el magáról. Innentől kezdve viszont legalább nincs okunk a szégyenkezésre. A tudatosság azonban rendkívül hasznos lehet a kapcsolatainkban. Ha megértjük, hogy mi zajlik egy adok-kapok szituációban, akkor igencsak sokat tudunk tenni annak érdekében, hogy minden résztvevő a lehető legnagyobb elégedettséggel vegyen részt benne.
Térjünk vissza oda, hogy mi vezet el ahhoz, hogy gyerekként nem ismerjük meg igazán a feltétel nélküli szeretetet. A legtisztább eset, amikor a szüleink már adni se igazán tudtak. Leginkább akkor dicsértek, akkor puszilgattak, akkor ölelgettek (ha egyáltalán tettek ilyet), amikor jól viselkedtünk, amikor megfeleltünk az elvárásaiknak, viszont haraggal fordultak felénk valahányszor nem a tökéletes mintagyerek szerepet töltöttük be. Ez teljesen átlátszó helyzet, ha az ember végiggondolja, egyértelműen felfedezhető a feltételesség.
Sokkal veszélyesebb a másik véglet, amikor a feltételek rejtettek. Ilyenkor a szülő maga a megtestesült minta példány. Eláraszt a szeretetével, szívét-lelkét kiteszi a csemetéért, babusgat, ragaszkodik stb. Viszont, jaj annak a hálátlan dögnek, aki ezek után nem érzi úgy élete végéig, hogy ő sokkal tartozik, és mindent meg kell tennie, hogy a szülő kedvében járjon. Ez első körben a tinédzser korszakban okoz látványos gubancokat, mikor a csemete megpróbálkozik a függetlenedéssel, és ezt a szülő személyes sértésnek veszi, mert úgy éli meg, hogy a gyereknek már nincs rá szüksége, és már nem olyan fontos a gyerek számára, mint addig. A szülőben (rendszerint csak tudat alatt) egyből pereg a film, hogy a gyerek majd magára hagyja, és semmit nem kap vissza abból, amit ő adott az imádott “csöppségnek”. A későbbi konfliktusok pedig eleve predesztináltak, amikor is az időközben nagyra nőtt gyerek merészel más véleményen lenni, mint az ősei.
A harmadik kategória, talán mind közül a legrejtettebb, amikor a gyermek szépen csendben megfelelési kényszeressé válik. Itt ugyanis jó ideig nem fognak villongások figyelmeztetni arra, hogy nincs minden rendben. Nagy eséllyel az első pofon az lesz, mikor az ember társkeresésbe kezd, és minden kapcsolatban fény derül arra, hogy ez az adok-kapok dolog valahogy nagyon nem működik, nagyon nincs egyensúlyban, és mindenki csak elvárásokat támaszt, de végül senki se igazán elégedett. No, ha ezt tapasztalod az életedben, akkor itt az ideje, hogy eltöprengj a fenti sorokon. Te mennyire tudsz feltételek nélkül pusztán azért adni, mert örömmel tölt el, hogy adtál? Hányszor érezted úgy, hogy Te kitetted a lelked, és a másik ezt semmire se méltatta? Halkan jelzem csak, pontosan ez az elvárás. Hogy állsz a másik oldallal? Jól érzed magad olyan emberek társaságában, akik egyfolytában csak adni szeretnének? Úgy gondolod, hogy egy kapcsolat így működik? Kölcsönös adok-kapok, amiben elvárható, hogy cserében kompenzálva legyen a fáradozásunk? Nos, mi ez, ha nem elvárás?
Nem hibáztathatunk senkit, szinte mindenki így nő fel, de valójában nem, egy kapcsolat nem erről szól. Nem erről kéne, hogy szóljon. A csavar viszont az, hogy egy tökéletesen működő kapcsolatban valóban egyensúly van, de nem azért, mert a felek igyekeznek megfelelni az elvárásoknak, hanem azért, mert minden résztvevő örömét leli abban, hogy adhat és kaphat.
Hozzáteszem, a fenti kategóriák szinte soha nem jelennek meg ilyen tisztán, így hajlamosak vagyunk a fejünket a homokba dugni, és lehetőleg nem észrevenni, hogy valami nem az igazi. Jó okunk van rá, hiszen fájdalmas dolog beismerni, hogy egy idealizált kép összetörhet. Pedig anélkül örök küzdelemre vagyunk kárhoztatva.
Hogy visszacsatoljak a témaindító bejegyzéshez, ideális esetben a nő (maradjunk most az átlagos felállásnál) nem azért fog franciázni, hogy utána megkapja, amire ő vágyik (bármi is legyen az), és a férfi sem azért fog orális kényeztetésbe kezdeni, mert tudja, hogy ez kell a számára kívánatos folytatáshoz, hanem azért, mert ez szimplán gyönyört okoz neki még akkor is, ha ezt követően itt véget is ér a történet. És akkor most őszintén tegye fel a kezét, aki megtapasztalta már milyen egy ilyen kényeztetés, ha elvárások nélkül jön létre. Leírhatatlan, ugye? Semmivel össze nem téveszthető. Minden feltétel és elvárás nélkül adott “ajándékra” igaz ez. A kapcsolatok egy csapásra gyökeres változáson mennének keresztül, ha a résztvevők megértenék ezt. Vagyis, jó eséllyel elindulnának a változás útján, mert magától semmi nem változik. Tenni is kell érte.
Tenni, de mit? Hogyan lehet változtatni?
Az első lépés, hogy elképesztően őszintének kell lennünk magunkhoz. Megjegyzem, minden tudatos változás itt kezdődik el. Jelen esetben be kell vallanunk legalább magunknak, hogy tele vagyunk elvárásokkal. Elvárjuk, hogy a gyerek csendben maradjon fél órát, ha már bekapcsoltuk azt a nyavalyás TV-t neki, vagy a párunk időben hazaérjen, ha már megbeszéltük, hogy különleges vacsorával várjuk, az anyós pedig ne fúrjon a férjünknél, ha már jó képet vágunk a közös vasárnapi ebédeknél (ez utóbbi nem személyes élmény, ezért mertem leírni ?) stb. Egy szó, mint száz, a lista rendszerint meglehetősen hosszú, és összeszedve néhányat, nos, van, hogy elszégyelljük magunkat. Erre azonban nincs valós okunk. Az elvárásaink ugyanis csupán a teljesen jogos vágyainkra világítanak rá. A probléma abban rejlik, hogy rendszerint olyan dolgokat várunk el másoktól, amiktől valójában mi magunk is megfosztjuk magunkat.Tehát a második lépés, hogy megvizsgáljuk, hogy amit elvárnánk mástól, de nem teljesül, azt saját magunkkal szemben teljesítjük-e. Pl. ha kiakadunk, hogy nem hagynak minket pihenni, amikor végre egy kis nyugalmunk lenne, akkor gondoljuk végig, hogy mi magunk hányszor hozunk ilyen-olyan érveket (amikről persze maximálisan meg vagyunk győződve, hogy megfellebbezhetetlenek), annak érdekében, hogy munkára kényszerítsük magunkat. Ha ebben a témában további ötletekre/gondolatokra vágynánk, akkor érdemes rákeresni az interneten “projekció” kulcsszóval. Végeláthatatlan irodalom fog ránk zúdulni.
A harmadik lépés, hogy elkezdjük tudatosan figyelni a tevékenységeinket. Egész pontosan abból a szempontból, hogy mennyire tölt el minket elégedettséggel/örömmel, hogy adott dolgot megtesszük. Itt is elképesztő őszinteség és valamicske önismeret is szükségeltetik. Ugyanis minden olyan tevékenység, ami nem tölt el megkérdőjelezhetetlenül örömmel (és itt könnyen hajlamosak vagyunk az önbecsapásra is), azokban az esetekben garantált, hogy elvárásokkal fogunk élni. A legnagyobb bukta, hogy ezek rendszerint nem teljesülnek, így duplán pórul járunk, mert a tevékenység is lehúzott, és még a kompenzáció helyett is pofon jön. Ergo érdemes elkezdeni olyan tevékenységeket keresni az életünkben, amik már kompenzáció nélkül is feltöltenek. Mindamellett nem árt, ha engedélyt adunk magunknak akár arra is, hogy ezen boldogító tevékenységeinkért még kompenzációt is kaphassunk. Pl. egy örömmel elkészített vacsora kreálmányért, amiben amúgy lelkesen éltük ki a kreatívkodási vágyunkat, “cserébe” egy őszinte, szeretetteljes ölelést kapjunk, netán egy ilyen tevékenység lehessen a megélhetésünk forrása.
Végül pedig minden olyan esetben, amikor valamit nem a saját örömünkre teszünk meg, mert lássuk be, ilyen is jócskán akad az életben, ott tisztázzuk (magunkkal is), hogy miért éri az meg számunkra. Nagyon fontos, hogy a sor végén olyan dolog álljon, amivel a saját örömünket szolgáljuk. Pl. lekaparom az autóról a jeget, hogy be tudjak menni dolgozni, ahol megkeresem azt a pénzt, amiből finanszírozom azt a hobbim, ami mindennél jobban feltölt. (Mellékesen jegyzem meg, hogy ebben a folyamatban a pénz soha ne legyen cél, csupán eszköz, különben fejre állunk!)
Utolsó lépés: minden olyan esetben, amikor a tevékenységünk előreláthatólag nem vezet még közvetve se egy örömteli tevékenységhez, akkor komolyan gondoljuk át, hogy miért jó nekünk, hogy kínozzuk magunkat. Ilyen is van, ezt hívják önbüntető tevékenységnek, és sok minden állhat a hátterében. Ezeket érdemes feltárni, mert ha tudatosítjuk az okokat, akkor hihetetlen gyorsasággal tud fordulatot venni az életünk, tekintve, hogy rendszerint gyorsan rájövünk, hogy értelmetlenül büntetjük önmagunkat.
Sok sikert kívánok mindenkinek a tudatosság útján és örömteli változásokat! No meg a félelmek legyőzését, amik gátolják, hogy merjünk változni, merjünk változtatni.
Hasonló bejegyzések
